A szennyvíztisztítás kialakulása és jelenlegi fejlesztési irányai II.rész_dr.KárpátiÁ

A múlt század 60-as éveinek elejére a biológiai szennyvíztisztításnak, vagy eleveniszapos szennyvíztisztításnak, amely annak meghatározó részévé nőtt, az alapjai gyakorlatilag ismertté
váltak és alkalmazásra, a technológiai fejlesztések során bevezetésre kerültek. Egy ideális kommunális szennyvíztisztító ennek megfelelően egy nagyterhelésű eleveniszapos lépcső, majd azt követő nitrifikációs rész együttese volt. A szerves anyag eltávolításához viszonylag rövid tartózkodási időt kellett csak biztosítani a levegőztető medencében. Egy utónitrifikációs medencetér, vagy csepegtetőtest ilyenkor a kis szerves anyag terhelés eredményeként nagyon hatékonyan biztosíthatta a nitrifikációt, valamint a maradék vagy nehezen bontható szerves anyagok utótisztítását. Tisztán eleveniszapos kialakításnál a levegőztető medencét viszont számtalan kisebb egységre lehetett osztani a levegőbevitel, illetőleg a nitrifikáció optimalizálására.
Az üzem tisztítási hatékonysága és gazdaságossága érdekében ez világszerte általánossá vált. Az előülepítést hasonló célból nagyon sokszor szükségtelennek találták, és ezzel javították az eleveniszapos rész tápanyag ellátottságát, illetőleg a denitrifikáció lehetőségét a rendszerben. Az utóbbihoz az eleveniszap mennyisége szükségszerűen módosult, mintegy másfélszeresére kellett növekedjen (hasonlóan az iszapkoré is) illetőleg a fajlagos fölösiszap hozam mennyisége csökkent valamelyest, de az iszap végső feldolgozására továbbra is az anaerob iszaprothasztó maradt, amely a metán révén a szerves anyaggal érkező energia egy részét ismételten hasznosíthatóvá tette a szennyvíztisztítóban.