Dr. Fleit Ernő – Mikroszennyező anyagok a vizeinkben – valós veszély vagy felnagyított mítosz?
A mikroszennyező anyagokkal kapcsolatosan megfigyelhető, hogy el nem ülő harci táncot jár körülöttök az írott és az elektronikus sajtó, a média. A felröppenő hírek hallatán élénk és negatív lakossági reakciókat tapasztalhatunk, miközben a hatóságok és vízi közmű szolgáltatók többnyire halk és kevéssé meggyőző érvekkel reagálnak.
(Mérgező a víz a Dél-Alföldön! Veszélyes anyagok a csapvízben!, stb.) A problémát talán érzékelteti, hogy a Google keresés a „mérgező víz” összetételre 488,000 találatot dob ki. (Szerencsésnek mondható, hogy ez a keresés a „mérgező csapvízre” már „csak” 35,000 magyar találatot ad.)
A kérdéskör elemzését azzal kezdjük, hogy bemutatjuk, melyek a környezeti/környezetegészségügyi és a humánegészségügyi kockázatkezelés egyes elemei és ezek elemzésével talán választ kapunk bizonyos társadalmi félelmekre és azok lehetséges kezelésére is. De mik is azok a mikroszennyező anyagok? Azokat a kémiai anyagokat nevezzük mikroszennyező anyagoknak, amelyek tipikusan a 106-10-12 g/l koncentrációban fordulnak elő vizeinkben. (A mikrogram/l (10-6) nagyságát érzékelteti, hogy ez körülbelül az a koncentráció, amikor egyetlen kockacukrot feloldunk egy köbméter vízben). Mint látható maga a koncentrációtartomány is hat nagyságrendet foglal magában, de még nehezebb megválaszolni, hogy milyen természetű anyagok ezek? Ide soroljuk a toxikus nehézfémeket és az arzént, a gyógyszer- és hormonmaradványokat, a rendkívül sokféle molekulaszerkezetű peszticideket, a mikroműanyagokat is. A fent leírt jellemzők egyben azt is érzékeltetik, hogy milyen nehéz ezekről az anyagokról általánosításokat tenni, vagy éppen eltávolításukra alkalmas technológiai javaslatokat vázolni.
A mikroszennyező anyagok kockázati sémáját áttekintve, megkülönböztetjük a kockázatbecslés egyes szakaszait: a veszély azonosítása, a veszély jellemzése, az expozíció becslése és a kockázat jellemzése. Ezt követi a kockázat kezelése, a kockázat értékelése (esetlegesen költség/haszon elemzése), a kockázat monitorozása és a kockázat kommunikációja. Itt kell megjegyeznünk, hogy míg a kockázatbecslést objektív és szigorúan műszaki-tudományos szempontok alapján végezzük, úgy a kockázatkezelésben megjelennek a szubjektív elemek (pl. társadalmi félelmek), hatósági döntések és politikai vagy gazdasági szempontok is. Nyilvánvalóan a hatósági döntések (pl. határértékrendszerek bevezetése, vagy módosítása) szigorúan a kockázatbecslési módszerek eredményein alapulnak.
Milyen problémákkal szembesülünk a fenti bemutatott kockázatbecslési és kockázat kezelési folyamatok gyakorlatában? Az első és talán az egyik legfontosabb tapasztalat, hogy a veszély azonosítása és egyáltalán felismerése nem megy egyik pillanatról a másikra, gyakran akár több évtizedet is felölő folyamat. Erre iskolapélda a DDT, amely molekulát már 1874 óta ismertünk, és Hermann Müller svájci kémikus 1948-ban orvosi Nobel díjat kapott a rovarirtásban történő széleskörű alkalmazása kapcsán. Ezt tette lehetővé a malária, a tífusz és a sárgaláz visszaszorítását világszerte. Egyedül az Egyesült Államokban 1942 és 1972 között 675 ezer tonna DDT-t szórtak ki, amelynek hatására az USA maláriamentes területté vált. A múló idővel azonban sokasodtak a bizonyítékok a DDT korábban nem ismert, káros hatásairól, nevezetesen, hogy bioakkumulációra hajlamos vegyület, rákkeltő hatású és állatok és emberek körében is nemzőképtelenséget okoz. A DDT többek között gátolja a kalciumfelvételt, minek következtében elvékonyodik a tojáshéj. A tojó súlya alatt összeroppanó tojásokból pedig nem lesz életképes madárfióka. (Az Egyesült Államokban ezért lett a fehérfejű rétisas a DDT elleni közdelem logója.) Nem mellékesen említjük meg, hogy világon elsőként hazánkban tiltották be a DDT alkalmazását, 1968-ban.
Tehát az első probléma az, hogy a kockázat felismeréséhez idő kell, mondhatni elegendően nagy populációt kell, elegendően hosszú időn keresztül érjen expozíció a kockázat felismeréséhez. Azt talán nem kell külön hangsúlyozni, hogy a korabeli DDT gyártóknak nem igazán állt érdekében ezeket a negatív következményeket el-, illetve beismerni. Hasonló volt a helyzet az ólmozott benzin tündöklésével és bukásával kapcsolatban is, amikor is elegendően hosszú időn keresztül kellett közegészségügyi és környezeti bizonyítékokat gyűjteni ahhoz, hogy a döntéshozókban egyáltalán felmerüljön a gondolat, hogy az ólmozott benzint – ha fokozatosan is – de ki kell vonni a forgalomból. Mivel mindkét esetben dollármilliárdos üzletágakról volt szó, egyértelműen megállapíthatjuk azt is, hogy a tudományos tényeknek sziklaszilárdnak kellett lenniük ahhoz, hogy a politikai döntések egyáltalán megszülethessenek. És itt exponálhatjuk a következő dilemmát is: miért olyan nehéz pert nyerni egy dohánygyár ellen? Tegyük fel, hogy szerencsétlen nagypapa elhalálozott, egy dohányzásban eltöltött boldog életet követően. A családja pedig úgy érzi, hogy jogosan indíthat kártérítési pert a dohánygyár ellen, mert a szegény felmenő éppen tüdőrákban halálozott el. De mit fog kérdezni a peres ügyben a dohánygyár ügyvédje: hogyan élt a nagypapa, dohányzott, ivott? Stresszes élete volt? Mennyi ideig dolgozott a szénbányában? Ember legyen a talpán, aki évtizedekre visszamenően szét tudja szálazni a különböző krónikus, ám alacsony szintű expozíciókból származó hatásokat. Mindenesetre ma már feliratozzák a cigarettás dobozokat (mi ugye megmondtuk).
